Gárdonyi Géza: Erdei történet - Gárdonyi Géza,Buray Évi,Buray Éva,Egyszer Imre,Kedves Éva,Kedves Évi,Viszont Éva,Csak Éva,Fölmegyek Pestre,Szent Imrét, - kohlinka Blogja

Továbbiak »

Belépés

			kohlinka.blog.xfree.hu
Lehet, hogy fentről többet látni, de a jajszó már nem hallatszik olyan élesen.			Szendrei Klaudia 1958.03.07 Offline

Linktáram, Blogom

Blogom,

Képtáram,

Videótáram,

Ismerőseim, Fecsegj

Fecsegj

Gárdonyi Géza: Erdei történet

2021-12-10 10:00:02, péntek


	Gárdonyi Géza: Erdei történet A falu negyvennyolcas volt: a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő akart lenni. Az erdész volt az egyik kortese. A falu egy része nem hajolt. - Megálljatok kutyák! - mondotta öklét rázva az erdész. - Jöttök majd ti kis céduláért! A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, nem szedhet az erdőn gallyat. Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokban még keményebben fagyott. A kályha mellé húzódott még a kutya is. Tomboréknak nem volt cédulájok. Az asszony napok óta nógatta az embert: - Erigy be az erdészhez: kérleld meg! Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három hold szőlő minden vagyona. ( A falu nagy része három-négy holdas szőlősgazda.) Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával tüzeltek. A szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s hazahordta hátán a fiával, a tizenöt éves Imrével. De apránkint a szilvafa is elfogyott. Tombor talán meg is alázkodott volna, de már akkor innen is, onnan is hallatszott a beszéd, hogy az erdész nem ád cédulát a nyakasoknak. - Eladom az egyik diófát, az útra terjeszkedőt - felelte az ember. - Azt úgyis verik, lopják. Az asztalos ad érte öt forintot is. Azon aztán veszünk tüzelőfát bőven. Az asztalos meg is nézte a fát, de csak két forintot ígért érte. Egyik napról a másikra húzódott az alku, s közben a hideg egyre keményedett. Az asszony sírva főzögetett egy-egy kis levest egynéhány szál forgács. Végre is azt mondta a fiának: - Még karácsonkor se legyen meleg a szobában? Eredj ki, édes fiam, az erdőre. Ilyenkor úgyse jár ott senki. Ha éppen látsz valakit, szaladj. A család becsületes volt, de hát az erdei gally úgyis értéktelen a grófnak. Imre a dereka köré csavart egy kötelet, s kiment délután az erdőre. A szántóföldet araszos hó födte. A hóból itt-ott kiálló bogáncson prémként fehérlett a zúzmara. A földeken túl aztán már látszott az erdő. Az is zúzmarás, fehér erdő. Imre fázott. Orrát, fülét pirosra csípte a fagy. A lába is fázott. A derekát is érdekelte a hideg. - Valahol ki van csúszva az indem - gondolta. S meg is igazította volna, de akkor föl kellett volna gombolnia a bekecset, ki kellett volna bontania a kötelet, s hidegben nemszívesen bontakozik az ember. Hát csak ment tovább a süppedő hóban. A dereka meg-megborzongott. Szemét a hideg könnyezésre csípte. Ösztövér, barna gyerek volt különben, kis álla és hosszú orra: korához képest fejletlen. A lábán bő csizma volt. A fején kopott vásári báránybőr süveg. A kezét a bekecse zsebébe süllyesztve roptatott a hóban. Az erdőszélen megállt és hallgatódzott. Semmi nesz. Csak néhány fürge cinke cincogása, halk elröppenése. Az erdő elején nincs hullott gally. Beljebb kell hatolni. Ha éppen találkozik is a kerülővel, azt mondja, hogy madarászni jött. Erre a kerülő azt kérdi, hogy hol a lépes vessző? Felelni fogja: Azt gondoltam, hogy ilyen hidegben kézzel is lehet. Mégis aggodalommal lépegetett beljebb. A hó halkan ropogott a lába alatt. Megállt olykor, és körülnézett a mozdulatlan, havas erdőben. A fák alatt már itt-ott mutatkozott egy kis töredék, de csak vékonyka gallyak. Beljebb! Beljebb! Szedni fog hát olyan háti terhet, hogy három napra is meleg lesz tőle a szoba! S képzeletében látta a kis rozsdás bádogkályhát, hogyan pirosodik majd az oldala, míg benne ropogva, pattogva ég a tűz. Meleg lesz a szobában, áldott bőségű meleg! Körülülik a kályhát. Az apja odatelepedik a kályha elé, s időnkint egy-egy borsónyi parazsat illeszt a pipájára. Haladt beljebb. Minden huszadik lépésnél megállt, s hallgatózott. Talán fél órát is ment már, mikor a fák közt egy fekete folt ötlött a szemébe. Megszeppenve állt meg. A folt mozgott... Nem medve, valami asszonyféle...Megkönnyebbülten lélegzett. Mégis leselkedve nézett reá: vajon kicsoda? Ha a Pecsovicsok közül való, nem fogja-e kilocsogni, hogy a Tombor fiú is rakodott az erdőn? Aggodalmasan mérsékelte a lépései neszét, s fától fáig óvakodva közelített feléje. A nő hajladozott. Gallyat szedett. Egyszer fölegyenesedett és hallgatódzott. Körül is pillantott. Imre akkor megismerte. - Nini, hiszen ez Évi, Buray Évi! S megvidámultan indult a leányhoz. Buray Éva vele járt iskolába. Hamarnövésű szőke leány. Az iskolában éppen azért mindig összehúzott lábbal állt fel, valahányszor felelnie kellett. Szégyellte, hogy a kicsinyek közt ő a legnagyobb. Talán a szeme is azért volt mindig olyan szemérmes De most már, hogy elhagyták az iskolát, egyenesebben járt, s a nyakát se húzta a válla közé. A leány megrettent, hogy a hóropogást meghallotta. Ijedten nézett Imrére. - Ni! Te vagy? - Én - felelte vidáman Imre. S benyúlt a bekecse alá. Elővonta a kötelet. Valami nagy barátságban nem voltak - csak mint az iskolások között szokott lenni, akik nem egymás közelében ülnek, nem is egyfelé laknak. De ellenségesek se voltak. Éva gyakorta adott tentát egyiknek-másiknak. Imrének is. A tentát maga főzte a leány földi bodzának a bogyójából, meg gubacsból. Szívesen adott egy-egy öntetet annak, aki szépen kérte. "Szépen kérd, akkor adok!" Egyszer Imre pajkosságból meglökte a kezét, mikor írt. A szép irkalapot ki kellett tépni. Akkor a leány haragudott. Imre se mert neki szólni. Valami két hétig is haragban voltak már. Éva egy délután sült tököt vitt a kötényében az iskolába. Csak öten voltak még akkor ott:négy fiú és ő. Éva a padra tette a tököt - omlósra sült, tojássárgája színű csemegét - s vékony szeletet vágott belőle. Fölvette egy szeletet az ujjával, piros nyelvét kissé kinyújtotta, s úgy tette rá a szeletet, mint nyalánk úri lányok az ananászt. Egy kisfiú megkívánta s kinyújtotta a kezét: - Adj. - Kérj szépen! - Szépen kérlek, adj! - Szebben. - Kedves Éva, szépen kérlek... Éva adott neki. - Adok nektek is - mondotta a többieknek. S mindegyiknek vágott. Imre a közelökben állt, a falhoz támaszkodva, s nézte őket. A leány őt nem kínálta meg. Rá se pillantott. Óra közben Imre odavitte hozzá a kalamárisát, és esdeklő szemmel szólott: - Kedves Évi...egy csöppenetes csöppet... Éva ránézett. A fiú arcát gyönge pír színezte át. Ő is elpirosodott kissé a kedves szóra. Aztán fogta az üvegét és bővecskén töltött. Ez a jelenet úgy egymáshoz melegítette őket, hogy attól fogva folyton kedveskedtek egymásnak. Imre faragta mindig az Évi ceruzáját, Imre lépett közbe, ha a leányok Évával patvarkodtak. S ha a pör a tanító elé föllebbeződött, Imre mindig Éva mellett tanúskodott. Viszont Éva megosztotta az almáját, aszalt szilváját Imrével. Egyszer Imre a tentával telt üvegkéjébe dugót szorított, s a tenta a szeme közé fröccsendezett. Valamennyien röhögték. Csak Éva ijedt meg. Hozzásietett és a kötényével törülgette le a tentát az Imre arcáról, aztán meg a zsebkendőjét nyálazgatta meg és úgy tisztította le a tentaszennyet róla. Akkor az iskolások sugdosódni kezdtek. Egy diú gúnyosan ki is kiáltotta, amit sugdostak: - Éva az Imre szeretője! A leány attól fogva nem mert Imrére nézni. Imre is kerülte. Nem szóltak egymáshoz, csak ha magukban voltak. De akkor is csak egyik az iskola egyik sarkán, másik az iskola másik sarkán. Máskor csak titokban pillantottak egymásra. Aztán a vasárnapi iskola is lemúlt róluk. Nem találkoztak, csak olykor az utcán vagy a templomban. Most az erdőn min a ketten örömmel nézték egymást. - Te is gallyért jöttél? - kérdezte a leány. - Ehe. - Itt van bőven. - Szedek is. Neked van cédulád? - Nincs. - Nekem sincs. Ha megfog az erdőkerülő... A leány legyintett. - Ne félj attól. Én már két hete kijárok. - És nem bántottak? - Nem is láttam őket. Ha éppen erre jönnek, hozzálapulok a fához. Azért is vettem föl az anyám kendőjét. S összevonta a vállát a kendőben. Elkékült kezekkel tördelte a gallyakat. - Ma cudar hideg van - mondotta Imre. Azzal ő is felvett egy ágat, s a térdén kettétörte. Éva Előtt már jó nyalábbal volt. A leány rátérdelt és összébb szorította a kötelet. - Nem mégy tán még? - kérdezte Imre. - Megvárhatlak - felelte a leány. - Úgyis meg akartam várni, míg besötétedik. Három óra elmúlt már, s a nap pirosítani kezdte a felhőket. Szótlanul szedték a gallyat. Egyik fától a másikhoz mentek. Ahol gallyvég állt ki a hóból, megrúgták, hogy hosszú-e? A fák alatt különben nem volt akkora a hó, mint a tisztásokon. És a leány a fiú gyűjtéséhez rakogatta már a gallyakat. Akkor távoli kutyacsaholás hangzott az erdőben, a falu iránya felől. A két gyerek megrettent. - Az erdész - rebegte a leány. - Fussunk! Hátukra kapták a gallyat és futásnak eredtek, be az erdő mélyébe. Futottak a süppedő hóban. Futottak lihegve. Futott elöl a fiú, utána a leány. Futott mind a kettő kétrét görnyedten a teher alatt. A fiú egy pillanatra megállt. Intett a leánynak, s hallgatódzott. A leány is. A kutyaugatás már közelebb hallatszott. Erre még ijedtebb futásnak eredtek. Ha a kutya eléri őket, a nagy lepsifülű vadászkutya...! A leány futott elöl, csak úgy lobogott a szoknyája. A fiú utána. A leány eldobta a terhét, hogy jobban futhasson. A fiú is eldobta. S futottak lelkendezve az ó-erdő felé, amelyben tilos volt a járás meg a gallyszedés. Mert a gróf ott szokott vadászni. Talán fél órát is futottak. A leány jobban bírta, vagy hogy az ijedtség hajtotta jobban. Közben a keresztül-kasul álló ágak lekapták a fiú fejéről a sapkát. A fiú érezte, de rémületében nem gondolt vele. A leánynak is leoldódott a kendője. Le is esett volna, ha el nem kapja. Sárga haja fürtökben röpködött utána. Végre megállt. Nekiroskadt egy cserfának, s pirosra hevülten lihegett. A fiú is megállt. Az ő melle is zihált. A szíve szinte hallhatóan dobogott. - Csitt... A kutyaugatás nem hallatszott többé. Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. A fiú is hozzátámaszkodott a fához, aztán ledőlt a hóba, úgy lihegett. Így hallgatóztak kókadozó fejjel, olykor egymásra pillantva. Aztán a leány hátrasimította a haját, és felkötötte a kendőjét: átkeresztezve a mellén és csomóba kötötte hátul. - Jaj, ha megfogtak volna - lihegte, mikor szóhoz juthatott. - Lett volna nemulass! - felelte a fiú. - Még talán be is zártak volna bennünket. Újra hallgatóztak. Semmi nesz. Egy harkály kopogtatott valahol a vén fán. - Talán csak nem jön erre? - mondotta a fiú aggodalmasan. - Meghalljuk, ha a kutya ugat - felelte a leány. - Futunk tovább, akár a világ végéig! - Jaj, én már nem bírom! Nyilallik a két oldalam! - Iszen csak kerüljön elém valahol a kutya! Még ma agyonsújtom egy kővel! - Jaj, talán megszabadít a hó Isten! S beszéd közben el-elhallgattak, a távolba füleltek. A korai téli est homályozott már a fák közt. Az ég valamennyire kitisztult. A nyugati felhők szélét haragos-piros fény szegélyezte. - Szél lesz - mondotta a fiú. - Sötétedik, Imre - szólt a lány -, hogyan találjuk meg a fánkat? - Későn kerülünk ma haza. Nem mertek még indulni. A leány is leült a fa tövében. S aggodalmas arccal hallgattak. S néztek egymás arcára, percekig. - Milyen szép a szemed - szólalt meg egyszer a fiú. De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna: Holnap szombat lesz. Semmi célja nem volt a szavának. Semmi gondolat nem állott a szava mögött. Csak ahogy a leány hallgatva bámult a szemébe, el volt nyílva a szeme. S nagy világoskék szeme volt a leánynak, ártatlan és bánatos. És a napnyugvás felé volt fordulva. A fiú szavára mégis elmosolyodott. Örült a szónak. Az asszonyok sokszor mondták már, hogy szép a szeme, de fiú még soha. És szeretettel nézett a fiúra. - Neked is szép a szemed - mondotta. - Én sokszor néztem a szemedet, mikor még iskolások voltunk. Emlékszel-e rá: egyszer haragudtunk is. - Én nem. Te haragudtál. - Nem, én szívemből nem... - Hát csak úgy? - Csak. - De talán már mehetnénk. A süvegemet is meg kell keresnem. Fölkeltek és a saját nyomaikon indultak vissza. Itt-ott vadnyomok is voltak láthatók. A fiú egy helyen megállt. - Nézd már, Évi: szarvasnyom! - Én láttam a szarvast is - felelte a leány. - Igazán? - A minap láttam. Ahogy a fát szedtem, bokorzörgést hallok. Arra nézek, hát egy öreg szarvas...Az erdő királya...Volt akkora, mint...Szép két ágas-bogas szarva volt. Akkora, mint a két karom, de még nagyobb is. - Őzet már én is láttam. - Aztán ahogy fölegyenesedtem, hát megijedt. Hátra vetette a szarvát, és riccs-reccs eliramodott a fák közt. - Szerettem volna látni - mondotta a fiú. A fejére tette a kezét, s a fák homályába nézett. - Csitt... Suhogás támadt az erdőn. Egyre növekvőn közeledett, mint mikor éjjel nyári zápor fut át a falun. - Ihol a szél - mondotta a fiú. Abban a pillanatban megmozdult a fejük fölött is a fák koronája. Sűrű havazásként hullott a zúzmara a fejükre. - Ugye, mondtam! - kiáltotta a fiú a fejét megrázva. A leány is az arcára vonta a meleg kendőt. A lábnyomok útja egyre nehezebben volt megtalálható. Az esti sötétség is homályosabbá vált. a szél ropogva rázta a fákat, s fagyosan suhant a nyakuk közé. A havat is fújta ide-oda, mintha láthatatlan szellemek söpörnék az erdőt. Már csak gondolomra mentek. Nem beszéltek többé. Mind a ketten behúzták a nyakukat. Egy-egy erős szélrohamnál megálltak. A szél oldalt kapdosta Évának a kötényét, mintha le akarná szakítani. Minduntalan havat csapott az arcukba. - Istenem! - sírta magában a leány. - Hogyan jutok haza? - Ne maradozz el! - kiáltotta a fiú. S a kis gyűrött piros zsebkendőjét elővonta. Próbálta, hogy bekötheti-e vele a fejét? De kicsi volt a kendő, hát csak visszadugta a zsebébe. A sötétség gyorsan terjedezett. Már gondot okozott az is, hogy a fákat kikerüljék. Az ó-erdőből csak kibírtak irányozódni, de a cseplesz sűrűjében minduntalan fába ütköztek. Az ágak lépten-nyomon az arcukba csapódtak.A szemüket lehunyva kellett menniük.Imre maga elé tartotta a kezét: Éva szüntelenül húzkodta a kendőt az arcára. A szoknyája is recsegve hasadozott. a lábuk botladozott. És a szél már harsogva tördelte az erdőt. Imre valami hirtelen-lejtőbe lódult bele. Megdöbbenve állt meg. Amikor futottak, nem értek akkora lejtőt. - Eltévedtünk! A leány reszketett. - Emerre kell tartanunk - rebegte -, hidd el, Imre, hogy erre. A szél terelt el bennünket az irányból. S mentek arra, amerre a leány gondolta. De ott is ismeretlennek rémlett a tájék. Erdőben a fák olyan egyformák, kivált, ha sötét van. De csak mentek fáradhatatlanul. Egy-egy szélrohamnál hátat fordítottak a szélnek, aztán újra tovább láboltak a hóban. Talán egy órát is mentek már. Arra nem is gondoltak többé, hogy a sapkát meg a fájokat megtalálják. -Csak haza bírjak jutni! Imre még mélyebb lejtőbe lódult. Az éppen jó volt, mert szélroham érte őket. A mélyben elsuhogott a fejök felett. - Pihenjünk, Imre - mondotta a leány -, már nem bírom. - Várj, talán valami száraz helyet találunk - felelte a fiú. S kikepesztettek a túlsó emelkedőre. Lassan mentek tovább. Vékony fák helyett öregek közé jutottak. fekete óriásokként álltak a fák a szürke esti homályban, s mintha a karjukkal integettek volna... - Megint az ó-erdőben vagyunk - szólt megdöbbenve a fiú. Egy nagy fa mellé állott. A szél megtört ott a fa derekán. A leány leült és szepegett. - Sohse ríjj - vigasztalta a fiú. - Addig megyünk, míg ki nem találunk. - Sohse találunk ki! - Aj, dehogynem. A szél majd csak eláll. Aztán éjfél felé feljön a hold is. - Megvernek otthon... - Engem meg a süvegemért vernek meg. De hát majd megmondjuk, hogy...Viszünk haza egy-egy nagy faágat. A szél tört eleget. Még az is meglehet, hogy a sapkámat megtaláljuk, meg a terhünket is... Pihentek kevéssé, aztán újra elindultak a szürke sötétségben. Kifelé iparkodtak az Ó-erdőből. de merre van kifelé? Már nem fáztak annyira. Sőt, meleget éreztek kezükben, lábukban. Imrének a füle olyan meleg volt, mintha forrázták volna. De a szél csak nem akart csillapodni. Egy erőd fuvallat csaknem elbuktatta őket. Alig bírtak elvánszorogni egy öreg fáig, melynek erős alsó ágai óriás fekete kígyókként nyúltak bele a homályba. - Nem lehet tovább! A fiú megkereste a fa enyhe oldalát. Hó is alig volt alatta. Leült. - Ülj ide - szólott -, itt nem ér a szél. A leány melléje kuporodott. - Most már mindegy - mondogatta vigasztalón a fiú -, meg kell várnunk a holdat. Bolondság is volna tovább botorkálnunk. Szorosan összebújtak. A leány megoldta hátul a kendőjét s rátakarta a fiú fejére is. - Hogy ne fázz - mondotta. S a kendő végét átvetette a fiú mellén. - Ugye, jó így? - Jó - felelte hálásan a fiú. - Irtómód fázott már a fejem. Összeguborodtak a vékony pamutkendő alatt. A fejöket összetartották, hogy ne fázzanak. - Csak volna gyufám - mondotta a fiú - , tüzet raknék itt a fa oldalában. - A szoknyám is lehasadt - felelte aggodalmasan a leány. A fiú egy marok havat vett fel a két lába közül. Elgémberedett kezével alig bírta összemarkolni, s a szájába venni. - Kutyául szomjas vagyok. - Én is - mondotta szomorúan a leány. S ették a havat. - No, nem lesz ez mindig így - szólalt meg idő múltán a fiú -, én ugyan nem töltök több telet itthon. - Hát? - Fölmegyek Pestre. - csak nem? - De. A varga inasa beszélte, hogy Pesten milyen könnyű az élet. Az ő bátyja semmi mesterséget nem tanult, mégis gyöngyen él. - Hogyhogy? - Hát újságot árul az utcán. Ahány újságot elad, annyi fillér az övé. Száz újságot is elad egy nap, de néha kétszázat is. - Igaz az? - Megesküdött szentuccsével, hogy igaz. Én, ha felmegyek, még több újságot is eladok. Mer aszongya a Jani, hogy akinek jó torka van, meg jó lába, annak szolgál a szerencse. Nekem hát van! Az lesz az élet, Éva! Mindennap zsemlyét eszek! Majd meglátod, ha karácsonyonkint hazajövök...Rám se ösmersz. Szélroham búgott el fölöttük. Egymáshoz szorultan hallgattak. A fiú behúzta a nyakát. Aztán a leány szólalt meg: - Hozz nekem valamit. - Hozok, amit akarsz. - Egy kékbársony pántlikát szeretnék, amilyen a jegyző úr lányának van. Azt mondják, nem drága... - Mindegy, ha drága is. Megveszem én neked. Aztán ha kiszolgáltam a katonaságot, mondok neked valamit, Éva: elviszlek magammal. El én. Elveszlek feleségül. - Oh, hazudsz! - De Isten uccse, nem hazudok. - Osztán elviszel Pestre? - El. Te is árulsz újságot. Ketten keresünk. Kávét fogunk inni minden reggel. - De hát..hát te...iszen te engem sohse szerettél... - Nem? Hát nem emlékszel?...Igaz, hogy régen volt...Mikor iskolába jártunk... A leány még szorosabban simult a fiúhoz. A sötétségben szinte fénylett a szeme. Arcát a fiú arcához szorította. A nyakát fél karral átölelte. - Te, Imre... - gügyögte boldogan. A szél elcsillapodott, csak sóhajtásként járt még a fák között. A két gyermek fázása elmúlt. Valami kellemes zsibbadtság állta el a testüket. - Te, Imre - mondta lágy hangon a leány -, osztán hogyan fogunk esküdni? - Hogyan? Úgy, mint az urak. Énnekem olyan szép fekete ruhám lesz...Uras. Olyan, mint a grófé. Azt mondja a Jani, hogy van ott egy piac, ahol olcsón lehet venni mindent. Zsibárusoktól. De csakolyan az, mint a vadonatúj. - És nekem is veszel? - Hogyne. - Fehér ruhát? - A legfehérebbet. - És hosszú fátyolt? - Amilyet választasz. Pénzem lesz annyi, hogy...Elviszem a bádogskatulyámat, amibe kendermagot tartok. Teli lesz az pénzzel. - Istenem...Te, láttad-e, mikor a postamester lánya esküdött? Selyemruha volt rajta, még a cipője is selyem volt. De azt nem kívánom tőled, mert az nagyon drága. - Drága? Akinek annyi pénze van, annak semmi se drága. Veszek én neked, Éva, selyemcipőt is, meg selyemkesztyűt is. Úgy jársz, mint a legfajinabb úriasszonyok. Aztán tartunk otthon mindenféle madarat. A rigómat is elviszem, meg a csízemet. Cinegét is fogok egy párt addig. Lesz egy szép úri szobánk, csupa köllemetesség. Padlós szoba ám, nem olyan földes, mint falun van. Oszt esténkint összeülünk a kályha mellett. Danolunk. Ott szénnel fűtenek, azt mondja a Jani... - Istenem, de szépeket beszélsz... Megcsókolta a fiú arcát kétszer. A fiú egy perc múlva visszacsókolta. S kis ideig hallgattak. - De nem ellenzik-e majd? - szólalt meg azután a leány. - Miért? - felelte álmosan a fiú. - Ki ellenezné? - Anyád. A fiú vállat vont: - Anyám? Miért ellenezné? Te jó leány vagy. - De szegény vagyok. - Ha a feleségem leszel, nem leszel szegény. Lesz meleg kályhánk. Sütünk rajta almát. - Az ablakra csipkekárpitot veszünk. - A falra képet akasztunk. Mátyás királyt, Szent Imrét, meg egy csataképet. Láttál te már csataképet? Én már láttam egyet, amikor búcsún voltam a keresztapáméknál. És ásított. A leány bágyadtan rebegte: - Ne végy selyemruhát...mégis drága. Pedig milyen szép! Csak egyszer szeretnék fehér selyembe lenni, csak egyszer...Nekem még bőrcipőm se volt soha. És ismét hallgattak. - Haj, de álmos vagyok - szólt a fiú, a szempilláját emelgetve. - keljünk fel tán, és...Azt mondják nem jó elaludni... - Én is hallottam - felelte bágyadtan a leány. - Megfagy az ember. De azért ülve maradtak. Időnként egyik is, másik is rebegett valamit. De már csak a maga gondolatát mondta mindegyik. - A királyhoz is bemegyek - rebegte a fiú. - Látni fogom a koronát...a fején... Egy percnyi csend... - Az oltár csupa égő gyertya - gügyögi a leány. Percekig tartó csend. - A korona igazi aranyból van... - mondja a fiú. És akkor megmozdította a kezét, mintha köteléket érezne rajta. Bágyadtan rebegte: - Te...Éva...el ne aludj... - Nem. Hallod...Muzsikálnak...Valahol messze...Csupa vékony hegedű... A fiú lecsüggesztette álomtól nehezült fejét. - A király koronája milyen fényes... - motyogta behunyt szemmel. A leánynak már alig mozgott az ajka. - Hallod, milyen szépen...szépen...muzsikálnak... S a feje a fiú vállára hajlott. A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz simultan, fejöket összehajtottan. A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas. Sokágú koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hópor. Az orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és legelgetett. Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét. Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva. Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénykő, fehér zúzmarával. A szarvas rájok bámult. Aztán nyugodtan legelt tovább.

0 komment , kategória: Lélekemelő írások

Címkék: bádogskatulyámat, megkönnyebbülten, keresztapáméknál, fölegyenesedett, lecsüggesztette, karácsonyonkint, fölegyenesedtem, összeguborodtak, fáradhatatlanul, összehajtottan, hátrasimította, kikepesztettek, visszacsókolta, elcsillapodott, csipkekárpitot, megszigorodott, összetartották, föllebbeződött, negyvennyolcas, selyemkesztyűt, fröccsendezett, szentuccsével, elmosolyodott, átkeresztezve, kutyacsaholás, hallgatódzott, összemarkolni, megvidámultan, elvánszorogni, megmozdította, legfehérebbet, mozdulatlanul, elgémberedett, köllemetesség, ismeretlennek, mindenszentek, falu negyvennyolcas, gróf hatvanhetes, gróf képviselő, erdész volt, egyik kortese, erdész cédulát, erdőn gallyat, következő napokban, kályha mellé, asszony napok, falu nagy, szőlőben Tombor, elvénült szilvafát, tizenöt éves, egyik diófát, útra terjeszkedőt, Gárdonyi Géza, Buray Évi, Buray Éva, Egyszer Imre, Kedves Éva, Kedves Évi, Viszont Éva, Csak Éva, Fölmegyek Pestre, Szent Imrét,

Új komment

Kérjük adja meg a TVN.HU rendszeréhez tartozó felhasználónevét és jelszavát.
Csak regisztrált felhasználók írhatnak kommentet,
amennyiben még nem rendelkezik TVN.HU hozzáféréssel: Klikk ide!

Felhasználónév:
Jelszó:
	Kérem írja be a baloldalon látható számot!
Szöveg:

Betűk: Félkövér Dőlt Kiemelés Kép: Képbeszúrás Link: Beszúrás


Félkövér:	[b] Félkövér szöveg [/b]
Dőlt:	[i] Dőlt szöveg [/i]
Kiemelés:	[c] Kiemelt szöveg [/c]
Képbeszúrás:	[kep] http://...../kep.gif [/kep]
Linkbeszúrás:	[link] http://tvn.hu [/link]